Sziasztok kedves olvasók!
Először is köszönöm mindenkinek, aki csak egy pillanatra is benézett hozzám. Remélem pozitív véleménnyel lesztek, és hagytok magatok után nyomot. Iratkozzatok fel, látogassatok el a Facebook oldalra, és kövessetek, ahol szeretnétek! :)
Én jó olvasást kívánok mindenkinek!
Ölelés,
Barbi
(Minden rész előtt találhattok majd egy zenét, én erre írtam a részt, így ezt ajánlom az olvasás közben)
- Te következel, Flóra – szólt rám a csoportot vezető nő, Éva, akit még akkor aligha ismertem.
Egy szobában ültünk, a kellemes zöld színű fal nyugodtságot árasztott magából.
- Flóra vagyok – szólaltam fel, először kicsit visszafogottan.
A sok ismeretlen ember előtt megszólalni nem volt egyszerű.
- És skizofrén.
Ez a mondat volt az, ami a legnehezebben jött ki a számon.
- Folytasd csak! – bíztatott Éva, és kedvesen mosolygott rám.
- Húsz éves vagyok, és egyetemista hallgató. Ügyvéd szerettem volna lenni, amíg rá nem jöttem, hogy beteg vagyok.
Könnyek szöktek a szemembe. Ott voltam, húsz éves, életvidám, és boldog, aztán az egyik éjszaka a barátom arcán közel száz pókot láttam. Először azt hittem, hogy csak álmodok, aztán nem sokkal később kiderült, ez volt az első hallucinációm. Akkor éjszaka mindenkit felébresztettem az ordításommal, hiszen félelmemben azt sem tudtam, hogy ki is vagyok. Azután körülbelül egy héttel jött a fájdalmas igazság, hogy skizofrén vagyok. Életemben nem féltem még annyira, mint akkor. Emlékszem a családom, és a barátaim bíztató szavaira, hogy nem lesz semmi baj, belül mégis darabokra hullott a lelkem, hiszen azzal tisztában voltam, hogy az életem sohasem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt.
- Két éve van egy párkapcsolatom – folytattam, - főként az ő érdeme, hogy elindultam a gyógyulás útján.
Jelenleg egy otthonban kezeltek, ahol rajtam kívül még tizenketten voltak. Fiatalok, idősek, vegyesen voltunk. Mindenki bemutatkozott, megismertük egymást. Van, aki már itt van hetek óta, viszont olyan is, aki velem együtt, vagyis tegnap érkezett. Éva vezette ezt az otthont, amelyet ő hozott létre, segítségre szoruló emberek gondozására. A pszichiáter azt mondta, itt leszek a legjobb helye, hiszen nem érzem majd úgy magam, mintha egy kórterembe lennék. Hát persze, hogy nem. Egy szobatársat kaptam, Natasának hívták. Őt jelenleg kettes típusú bipoláris betegséggel kezelik.
- Köszönjük a bemutatkozást, Flóra. Mára végeztünk. A vacsoráért mindenki menjen a menzára! – mondta Éva, miközben mosolygott.
Ő volt az, aki ezzel a cselekedettel mindig jó kedvet varázsolt, és ilyenkor mindig láttam egy kis reményt arra, hogy talán élhetek még teljes életet úgy is, hogy beteg vagyok.
- Köszöntelek – szólalt meg mellettem Zsolt, akit nemrég ismertem meg. – Örülök, hogy itt vagy közöttünk, remélem, tudod.
Válaszként csak rámosolyogtam, hiszen nem tudtam, hogy mit mondhatnék.
- Te miért vagy itt? – törtem meg a csendet végül.
- Öngyilkos akartam lenni.
- Miért? – kérdeztem szinte azonnal, de nem akartam tolakodó lenni.
- Elhagyott a barátnőm. Meg igazából rengeteg dolog hozzájárult. Elválltak a szüleim, a nagyszüleim pedig meghaltak egy autóbalesetben. Nem találtam a helyem a világban, de még most sem igazán. Keresem az életem értelmét, hogy legyen valami, amiért majd élhetek.
- Érdekes vagy – mondtam.
- Te pedig még inkább – vágott a szavamba Zsolt. – Skizofrén vagy, ugye? Igazából én sosem tudtam, mi is pontosan ez a betegség.
- A skizofrénia agyi rendellenesség, ami befolyásolja az ember cselekedeteit, gondolkodását, és azt, ahogy a világot látja. Előfordul, hogy nem létező dolgokat látnak vagy hallanak, furcsa, zavarba ejtő dolgokat mondanak, azt képzelik, hogy mások kárt akarnak okozni nekik, vagy, hogy folyamatosan figyelik őket. Ezek az emberek közül való vagyok én is, de azt minden embernek tudnia kell, hogy mi is élhetünk teljes életet, gyógyszeres kezelés mellett.
- Sajnálom, ha felzaklattalak – sajnálkozott.
- De nem zaklattál – mosolyogtam rá.
Kellemes volt vele beszélgetni, és tudtam, hogy illik is összebarátkoznunk, hiszen itt leszek még egy, két, esetleg három hónapig is.
- Egy kis séta a kertben? – kérdezte, amikor felpattant a székről, és a kezét nyújtotta felém.
- De nem szabad – mondtam.
- Nem fognak tudni róla. Ha kérdezi valaki, hová mész, mondd, hogy csak mosdóba.
Mintha évek óta ismertem volna, hiszen megbíztam benne. Felsegített a székről, majd kiléptünk az ebédlőből. Zsolti egy hosszú folyosóhoz vezetett, amelynek a végén nyitva volt az ablak. Még szerencse, hogy a fölszinten voltunk, így könnyen kijuthattunk. Már sötétség lepte be az égboltot, de a külső világítás hozzásegített ahhoz, hogy megfelelően lássunk.
- Sokat szoktál ide kijárni? – kérdeztem, amikor leültünk egy padra, és egymás felé fordultunk.
- Mikor magányos vagyok, akkor igen.
- És sokszor van olyan?
- Többször, mint gondolnád.
Csak bámultunk egymásra, és próbáltuk megérteni, mit érez a másik. Zsolt tudta, hogy nekem van párom, és én meg tudtam, hogy ő éppen amiatt van itt, hogy elhagyta őt az, akit annyira szeretett. Zsolt mélyen a szemembe nézett.
- Tudod – kezdtem a mondandómat, - én csak attól félek, hogy ez egyre rosszabb lesz. Hogy a hangok sohasem hallgatnak el a fejemben, hogy sohasem fogok tudni normális életet élni, hogy a párom egyszer csak ott hagy emiatt. Mert beteg vagyok.
- Ha emiatt hagyna ott, akkor nagy bunkó, akkor meg sem érdemel – bíztatott.
Zsolti magas, vékony fiú volt, szőke hajjal, és kék szemmel. Huszonhat éves volt, a legszebb korban lévő férfi, mégis itt, egy ilyen helyen kellett, hogy töltse a mindennapjait.
- Akkor is, mindig csak ezen jár az eszem. Hogy vajon képes lesz-e elfogadni.
- Én, elfogadlak, Flóra – mondta Zsolti, majd ujjait az enyémekkel fonta össze.
